Irodalmi kávéház – Papadimitriu Athina

Áprilisban Papadimitriu Athina lesz az Irodalmi Kávéház vendége, aki beszélgetésünkben a versekhez fűződő viszonyáról mesél és arról milyen szempontok vezérelték, amikor összeállította az est anyagát.

– A főiskolán tananyag volt a verselemzés, a szavalat, s miután végeztünk sokan önálló esteket állítottak össze maguknak, de én, miután hallottam Latinovits Zoltánt és Jordán Tamást szavalni, egyszerűen nem mertem pódiumra állni. Úgy éreztem, hogy csak úgy, azon a fokon szabad verset mondani, ahogy ők teszik.

– Mikor múlt ez a gátlás?

– Egyszer a tévében kértek tőlem egy görög verset, aztán egy másik műsor kapcsán elkezdett izgatni Petőfi, József Attila és Vass Albert munkássága. Egyre többet olvastam a köteteiket. Szerencsére nem kategorizáltak a származásom miatt, nem várták el, hogy csak görög vonatkozású verseket szavaljak, bár tudták, hogy tisztelem a befogadó hazámat, de a lelkem mélyén görög vagyok, hiszen a véremben van a mediterrán temperamentum. Igyekeztem ezt úgy megélni, hogy ne kérkedés legyen a görögségem, hanem természetes érzelem, s mindig éreztettem azt is, hogy a szívem-lelkem másik fele magyar. Engem zavar, ha az emberek nem természetes módon élik meg a hazafiságukat, hanem eszközként használják.

Amikor megjött a bátorságom a szavaláshoz, olyan verseket választottam, amelyeket hitelesen tudok előadni. Sokszor bosszant, ha érzelemmentes szeretetnélküliség sugárzik egy vers előadásából, mert csak felhasználják, ahelyett, hogy a költő értékes gondolatait igyekeznének közvetíteni. Amikor ezek a dolgok elszomorítanak, akkor az állatok őszinte ragaszkodása jelent számomra vigaszt.

– Miben látod ennek az okát?

– Túl sok inger ér bennünket, s miközben szétszóródik a figyelmünk, úgy múlik el az életünk, hogy nem találkozunk önmagunkkal. A pénz diktálja a tempót, a célokat, tönkretesz bennünket a civilizáció. Ebben az ördögi hajszában nem tanulunk meg élni, semmire sincs időnk. A teljesítménykényszer tönkre teszi a családokat, a barátságokat. Nem tudunk örülni semminek. Én kötelezővé tennék egy hét nomád táborozást, ahol nincs technikai segítség, csak a magunk erejére, a társainkhoz fűződő kapcsolatunkra támaszkodhatunk. Ott újra értelmet nyernének olyan fontos dolgok, mint: felelősség, egymásra utaltság, összetartozás.

S közben valós élményeket szerezhetnének az emberek, nem virtuális kalandokat élnének át. Utána lenne mit mesélni, lenne mire emlékezni, ott lehetne értékes tapasztalatokat gyűjteni.

Mi a jurta táborokban megtapasztaltuk, hogy a fanyalogva érkező gyerekek eleinte mennyire hiányolták a virtuális világot, aztán felfedezték az együttlét és a természet nyújtotta örömöket és már eszükbe sem jutott, hogy a telefonon lógjanak.

Még engem is folyamatosan elvarázsol a táj és az állatok közelsége. Volt már, hogy leheveredtem a lovam mellé és neki mondtam el a verset, amit éppen tanultam. Hihetetlenül megejtő pillanatok voltak. Mint ahogy arra is folyton rácsodálkozom, hogy milyen szépen tudják elmondani a költők a bennem kavargó gondolatokat.

A versek nagyon fontosak számomra, mert választ adnak akkor is, ha szomorúság vesz rajtam erőt, akkor is, ha szétfeszít a boldogság. Pénteken este az Óbudai Kulturális Központban arra törekszem majd, hogy ebből az érzelmi sokszínűségből minél többet átadhassak a közönségnek is.

Vincze Mara

Irodalmi kávéház