Mélyülő kapcsolatok – Bővülő kiállítás

Mivel már csak kellemes emléknek számítanak a nyári barangolások, amikor hazánk szép tájait, vagy távoli vidékeket kerestünk fel, itt az ideje annak, hogy kevés szabadidőből és anyagi ráfordítás nélkül „utazgassunk”, esetleg ihletet merítsünk ahhoz, mi legyen a következő úti cél.

Január végén nyílt meg, az azóta folyton gazdagodó kiállítás az Óbudai Kulturális Központban, mely testvérvárosunkat, Son Tay-t mutatja be. S hogy könnyebb legyen eligazodnunk a – munkaidőben látogatható – kiállításon, s néhány fontos dolgot megtudhassunk magáról a helyszínről is, ahhoz Váraljai Márton konzul úr segítségét kértük.

– Son Tay (Sontáj) több száz éves település, város, regionális (járási) központ volt. Ma a főváros, Hanoi egyik peremkerülete, akárcsak Óbuda. A városközponttól úgy 40 km-re fekszik, 113 km2 a területe és durván 200 ezer lakosa van.

Korábban jelentős „katonaváros” volt. Az 1800-as évek elején, császári rendeletre erődöt építettek, amelyben laktanyák, kiszolgáló épületek és császári palota is volt. A kínai megszállók (fekete zászlósok) és a francia gyarmatosítók 1881-83 történelmi jelentőségű csatákat vívtak itt. A franciák végül is elűzték a kínaiakat, de az erőd nagy károkat szenvedett. A maradványok a francia gyarmatosítok elleni partizánháború során, majd az amerikaiak elleni háború bombázásai alatt tovább pusztultak, mivel akkoriban itt hadifogoly-tábor volt, ahol úgy 500 amerikai hadifoglyot őriztek. A „zöldsapkások” kísérletet tettek kiszabadításukra, de súlyos harcok után kudarcot vallottak, mert közben az észak-vietnami katonák más helyre szállították a hadifoglyokat.

Hanoi, a főváros, 2010-ben ünnepelte 1000 éves fennállását. Az ezt megelőző években a főváros jelentős külső területek bevonásával növelte területét, így Son Tay városa és maga a járás is a főváros peremkerületévé vált.

– Hazánk mikor került kapcsolatba Son Tay városrésszel?

– Az amerikaiak elleni háború során a világ minden táján, így Magyarországon is szolidaritási akciók szerveződtek a vietnámi nép megsegítésére. Az akkori Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) gyűjtése, valamint „kommunista szombati” munkáiból összejött pénzből, magyar fiatalok munkájával Son Tay városában az 1970-es évek második felében) felépült egy szakmunkásképző iskola néhány osztállyal, fémforgácsoló gépekkel felszerelt tanműhellyel. Akkor a „Magyar-Vietnami Szakmunkásképző Iskola” nevet kapta. A háború utáni újjáépítés során ennek az iskolának nagy jelentősége volt. Később az iskola bővült és szakközépiskolává vált. A gazdasági fellendülés idején (az 1980-as évek második fele) a térségben komoly iparfejlesztés történt, amit a ’90-es évekre több jelentős gazdasági potenciált jelentő „ipari övezet” létrejötte bizonyít. A szakközépiskola főiskolává, majd 2006-tól egyetemmé vált. Mindvégig megőrizte a magyar nevét! Ma „Magyar-Vietnami Ipari Egyetem”, annak ellenére, hogy hazánk az eltelt évtizedek alatt nem tudott támogatást nyújtani az intézménynek. Ellentétben Spanyolországgal, amely nagyon komoly modernizációval, informatikai fejlesztéssel támogatta az akkor még főiskolát. A spanyol támogató beruházók felvetették, hogy miért is az elnevezésükben a „magyar” név, hiszen “hol van már az az idő?” Akkor már inkább lehetne talán spanyol is… Összeült a főiskola Szenátusa, meghányta-vetette a felmerült névváltoztatást, de úgy döntöttek, hogy nem! – maradjon a „Magyar-Vietnami” elnevezés. Az indok egy vietnami közmondás volt, miszerint: „Ha vizet iszol, gondolj mindig a forrásra!” Nos, ők mindig erre gondolnak, így azóta is ez az egyetem neve.

– Miről árulkodik az Óbudai Kulturális Központban látható kiállítás anyaga.

– Bár szerény méretekben, de keresztmetszetét adja az egykori, és részben a mai kulturális értékeknek, hagyományoknak is.

A fafaragások, szobrok az ősi vietnami népművészetet tükrözik. A trópusi fák kiváló alapanyagot, lehetőséget kínáltak. A hagyományos építkezést a fára alapozták. A pagodákat, a gazdagok lakásait, palotákat rendkívül szép fafaragásokkal, kalligrafikus (kínai) írásjelekkel díszítették. A régi vietnami írásbeliség az 1800-as évek végéig ezt használta. A buddhista vallási könyvek ma is gazdagon díszített képekkel vannak tele. Külön kiemelendő a gyöngyház berakásos intarziaképek és fekete lakképek világa.

Vietnam – és egész Délkelet-Ázsia – talaja agyagos, így kiválóan alkalmas égetett cseréptárgyak, mázas, díszített eszközök készítésére. A vietnami porcelánművészet – akárcsak a kínai – világhírűen szép. Különösen gyakori a „kék porcelán”, a fehér alapon kék színű díszítés. A modern kerámia-technika ezeken az alapokon nyugszik, és méltán vetekszik a nyugati világ képzőművészeinek alkotásaival.

A lampionkészítés ugyancsak hagyomány. Kiemelkedő ebben a műfajban Hoi An városa (a közép-vietnami tengerparti város sokban hasonlít Szentendrére és annak testvérvárosa), ahol a lapion készítés, selyemgyártás és konfekció szemet gyönyörködtető produktumokat kínál.

– Mennyiben tér el a mai művészet, viselet a hagyományostól?

– A globalizmus Vietnamot sem kerülte, kerüli el. Gyorsan változnak a szokások, a kultúra, háttérbe, feledésbe merülnek hagyományok. Mára kezd tudatosodni, hogy a hagyományoknak mekkora értéke van és azok megőrzése alapvető fontosságú. Példaként említhetném az esküvői szertartásokat, öltözéket. Míg a múlt század 80-as éveiben a legtöbb házasulandó pár hagyományos vietnami népviseletbe öltözött, mára általánossá vált az európai, vagy világdivat, fehér, vagy rózsaszín habos-fodros menyasszonyi ruha, fátyol; férfiaknál öltöny, esetleg szmoking. Na és a modern zene! A hagyományos hangszerek, népzene már a különleges kultúrműsorok kategóriájába került. Talán egyedül a halál, a temetés körüli szertartások őrzik még ma is a korábbi korok rituáléit. A mai fiatalok ebből már – tisztelet a kivételnek, de ez alig van – semmit nem ismernek, ezért valaki „öreghez”, buddhista boncokhoz (papok, papnők) fordulnak ilyen esetben tanácsért és azok adják meg a ceremónia rendjét, a „protokollt”. A résztvevők a legtöbb esetben nem is tudják már, mit miért kell tenni és azt miért éppen úgy, ahogyan mondják.

Érdemes időről-időre újra megnézni, a Rejtélyes Vietnam kiállítást az Óbudai Kulturális Központban, mert folyamatosan gazdagodik, változik. Mindezt annak köszönhetjük, hogy a testvérvárosi látogatások ajándékai, Bús Balász polgármester úrtól és Lőrincz Edinától a házak igazgatójától ide kerülnek, és Váraljai Márton konzul úr, valamint Dr. Botz László a Magyar-Vietnámi Baráti Társaság elnöke is gondoskodik arról, hogy a látnivalók folyamatosan frissüljenek.