Hónap: 2019 március

Kondor Attila festőművész munkái csendről, elmélkedésről és belső figyelemről szólnak. Képein az építészeti elemek magukba szívó perspektívája a középkori kolostorkertek, a humanista könyvtárak vagy a barokk templomlépcsők meditatív hangulatát teremti meg.
Figurák nélküli alkotásinak motívumai ismeretlen mélységbe futó utak, labirintusban kanyarodó ösvények, felragyogó ürességbe tartó lépcsők, melyeken a terelővonalak, a sövény vagy a lépcsőfokok monoton ritmusa keleti mantraként ismétlődik hosszan. A végtelenül sorakozó könyvespolcok, a soha véget nem érő létra lécei és az ókeresztény fafedélszékek gerendái is egy tradíció-hordozó, változatlan örökséget testesítenek meg. Az építészeti elemek – melyek olyan római épületekről származhatnak, mint a Pantheon, a Scala Santa, a Capitolium-domb lépcsője, a San Saba templom vagy az Ara Pacis Augustae – a történelmi emlékezet időtávlatát őrzik.
Máshol, mindent elárasztó tükröződő vízfelületek, enfiládként sorakozó ajtókeretek vagy falak nélküli templombelsők teremtik meg a figyelem, a koncentráció és kontempláció tereit. Az antik és reneszánsz templomok márványpadlózatai által inspirált, isteni tökéletességet és szabályosságot képviselői geometrikus minták is, mind, a Transzcendens keresésére utalnak. A termek mélyén pedig feltűnik egy hol zárt, hol résnyire nyitott, ókori szentélyfülkékre emlékeztető, öreg ajtó.
A reneszánsz gondolkodásához hasonlóan a képgrafikus végzettségű Kondor Attila számára a rajz a figyelem kiindulópontja és a megismerés eszköze. Grafikai munkái egyrészt előkészítői a festményeinek, másrészt alapanyagai az animációs filmjeinek. Rajzaiban a sziluetté váló építészeti elemek kissé konstruktivista formái ütköznek és alkotnak mégis egységet a realista fogalmazással. Hol a nagyvárosi környezet – az ember teremtette produktum – válik hófehér árnyképpé és ég ki idegen elemként a képből, hol épp fordítva, az organikus természet, az Isten teremtette világ motívumai világítanak a mindennapok szögletes szürkeségében.
Animációi festményeiből indulnak ki, formálisan is azok adaptációi – a festmények fakturális hatásai és a vászon alapja is érzékelhető, és a motívumkészlet is az eredeti munkákból kivágva jelenik meg. A filmek azonban nem csak átiratai a korábbi munkáknak, hanem a grafikák esetében a film forrása a felvett alkotói folyamat, a rajzolás maga. Az alkotói folyamatba való befogadás gesztusa a nézővel való találkozópontot keresi, és az alkotás során megélt meditatív állapot közös átélésére hív.
A festményeken és rajzokon megidézett terekbe belépve szó szerint és átvitt értelemben is elindulunk az alagút felé vezető az úton, a labirintus ösvényén vagy a könyvtárban magasodó létrán. A festmény álló ideje azonban megváltozik, és még inkább az úton lét folytonossága és a festményekről is ismert végtelenbe tartó szemlélet kap hangsúlyt. Hiszen a mozgás ellenére a filmekben sem jutunk el soha a végponthoz, mi több, inkább a perspektíva láthatatlan és elérhetetlen enyészpontja felé tartó mozgás állandó állapotába kerülünk az Abszolútummal egyesülni vágyó lélek útján.
Garami Gréta művészettörténész
A szöveg megjelent az Újművészet 2019. áprilisi számában

Kondor Attila
Óbudai Kulturális Központ. 2019. április 5. – 2019. május 3.

Filp Csaba festőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő-tanszékének vezetője, ókori gasztronómiával is foglalkozó alkotó, aki óbudai lévén az Aquincum múzeum római estjeinek szakácsaként is funkcionál időnként.
Munkáiban az élelmiszer üzletláncok mindennapokat elárasztó reklámújságainak és óriásplakátjainak ínycsiklandó, szupergusztusosra fotoshoppolt, hiperrealisztikus képei köszönnek vissza. A barokkos érzékiséggel teli reklámok ételein lágyan felcsillanó fények és színesen gömbölyödő tökéletes formák, a hibátlanul sima felületek szépsége − melyek mind a fogyasztó vizuális átverésének eszközei − Filp Csaba képein valóban festői motívumokká válnak.
Különleges csendéletein, ha lehet, még abszurdabb, még édeskésebb látványt teremt, kifigurázva az áruházak reklámfotóinak nevetségesen hazug, ugyanakkor döbbenetesen látványos képi világát. Az aprólékosan megfestett részletek, a felvillanó reflexek, a sima és rücskös textúrák váltakozó izgalma, a képtelen társítások − a romolhatatlanság felmagasztalásának ironikus átiratai.
Egy felvágott apoteózisa rokokó stukkókeretben. A kolozsvári szalonna átlényegülése. Disznótarja, vörösben sugárzó fénytől övezve. A banáncsokor misztikus kiáradása. Vagy friss húsokból összeállított valentin-napi rózsakoszorú, stílusos szívformába rendezve, falra akasztható változatban is.
Filp Csaba munkái abszurdak, viccesek és kritikusak. S eközben még ott van bennük Arcimboldo szimbolikus világa is, a holland csendéletfestészet naturalisztikus hagyománya vagy az avantgard csendéletek többnézőpontúsága és kollázs-jellegű komponálásmódja. S amellett, hogy egy sajátos szociális érzékenységű tárgyszemléletet fogalmaznak meg, nem utolsó sorban a festészet szépségéről beszélnek.
Mert képeibe lépve az ételek elveszítik eredeti mivoltukat és jelentésüket, és a munkák koloritgazdag zenei színkompozícióvá alakulnak át. A káposzta zöldje lágy színfoltokká olvad, a fertőtlenítőgél sötétlilája dühös ecsetvonássá válik, a banán sárgája sírva csorog le a vászonról, hogy egy őrült öröm- és gesztusfestészetben az érzéki kontrasztok és a világító komplementerek átvegyék felettünk a hatalmat.

Garami Gréta művészettörténész

A szöveg megjelent az Újművészet online felületén 2019. február 21-én.