Hónap: 2022 november

Kedves Közönségünk!
Sorozatunkkal szeretnénk kicsit közelebb hozni Önökhoz fellépő művészeinket. Az 5 kérdés a kulisszák mögött sorozatban kedvenceink osztják meg velünk személyes élményeiket, gondolataikat, és immár személyes ismerősként köszönthessük őket a színpadon. Fogadják szeretettel válaszadónkat. 

Aki válaszol: Csorba Lóci

Van-e valamilyen kötődése Óbudához?
Tinédzser koromban a szüleim Kaszásdűlőre költöztek, így meghatározó élményeim vannak Óbudáról. Nem hiába született a Lóci játszik Panelparadicsom c. száma, hiszen „Nekem a panel
paradicsom: csak annak kell a kert, aki nem lakott a hatodikon”

Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
Gyerekkoromban is csak felszabadult és boldog akartam lenni… Örülök, hogy ez többször is összejött.

Mi foglalkoztatja mostanában a legjobban?
A gyerekvállalás. Ha minden jól megy, december közepén apuka leszek. (Gratulálunk! a szerk.)

Mi volt a legnagyobb kalandja, amire szívesen emlékszik vissza?
A gólyabálon kilencedikben megnyertük az osztályok vetélkedőjét. Az jó érzés volt. Egyszer meg eltörtem a kisujjamat, de nem vettem észre, rosszul forrt össze, így egy hónap múlva újra kellett
törni. Semmi sem fenékig tejfel.

Mi a kedvenc étele, amit el is tud készít?
Nem vagyok sajnos egy konyhatündér, de édesapám szombati pörköltjéből kiváló bácskai rizses húst tudok csinálni hétfőn.

 

Aki válaszol: Szeder-Szabó Krisztina

Van-e valamilyen kötődése Óbudához?
Abszolút van! Ott nőttem fel, és még Lócit is ott ismertem meg! Ezen belül konkrétan Kaszásdűlőn laktunk 3-9 éves koromig, így ide jártam bölcsibe és oviba is. Édesanyám volt a 10 emeletes lakások gondnoka. Az irodája előtt pedig nagyon szerettem söprögetni, így takarítónő szerettem volna lenni.

Mi szeretett volna lenni gyerekkorában?
Lásd fentebb: takarítónő.

Mi foglalkoztatja mostanában a legjobban?
Az önfejlesztő, önkifejezést segítő, stresszmentesítő módszerek és zenék érdekelnek mostanában.

Mi volt a legnagyobb kalandja, amire szívesen emlékszik vissza?
Egyik legnagyobb kalandom az volt, amikor végig utaztam Dél-Franciaországot. Egy barátnőmmel mindig másnál couchsurfingeltünk. Nagyon szuper élményeink lettek, sokféle kultúrával
megismerkedtünk, és nagyon sok élményt kaptunk mindenkitől, akivel találkoztunk.

Mi a kedvenc étele, amit el is tud készít?
Lasagna.

 

3K
BonBon Matiné: Szeder & Lóci – Dalszerző
November 26. 16:00

 

Átélhető sorsok és nagyszerű színészi összjáték

Bemutatóra készül az Orlai Produkció: a Hárman a padon egy igazi szívmeleg darab, amelyet olyan kiváló és közkedvelt művészek játékában láthat a közönség, mint Benedek Miklós, Gálvölgyi János és Egri Márta. Az előadás rendezőjével, Göttinger Pállal beszélgettünk.

A Hárman a padon eredeti címe Vasnemzedék. Mit jelent ez, kik tartoznak ide?
Az eredeti címben használt kifejezést szerintem magyarul nem használjuk, az első világháború veteránjait jelöli. A múlt század fordulóján született generációról van szó, az életük az egész 20. század történelmét jelenti. A darabot a 70-es években írta Aldo Nicolaj, amikor ezek körül az emberek körül hirtelen minden megváltozott. Abban az időszakban, amikor nyílik a világ, nekik ez nem az izgalmat, az újdonság ígéretét hordozza, hanem veszteségtudattal, keserűséggel jár. Tisztességgel végigküzdötték az évtizedeket, részint katonaként, részint munkásemberként, de a jól megérdemelt nyugdíjaskor békéje helyett ürességet éreznek. Az unokáiknak persze jobb lesz, a nagy háborúk szülte békétől kezdve addig, mert jár a szabad szombat, a nyolcórás munkaidő, meg ezek… ezt ők, a nagyszülők harcolták ki – de már nem élvezhetik. A kitartó, odaadó, lelkiismeretes munkából nem öregkori biztonság következik, hanem az, hogy egy lakótelepen laknak, pici hátsó szobákban, a gyerekeiktől épp csak megtűrten, feleslegesen. Azt érzik, egyébként teljesen jogosan, hogy nem ez volt a megállapodás a sorssal. És hát erről a színházasok sokat
tudnak, sajnos.

Hogyan lehet elkerülni azt a csapdát, hogy ne egy retróelőadás készüljön a majd’ fél évszázaddal ezelőtti olasz helyzetről, hanem úgy vigyétek színpadra a történetet, hogy az a 2020-as évek Magyarországát is tükrözze?
A darab a hetvenes évekbe ereszti a gyökereit, de minden olyan utalás húzását elbírta a dramaturgiai konstrukció, ami speciálisan erre utalt. Maga a problémafelvetés pedig
egyáltalán nem avult el. Egész egyszerűen gyorsabban zajlottak a 20., pláne a 21. század történései annál, mint amire egy kisember be van kalibrálva. Egy csomó minden megtörténik
vele negyven-ötven éves korára, bele is fárad (sőt, manapság akár még korábban is) – de ilyenkor még rengeteg van hátra az életből. Túl sokáig él – mi az ördögöt fog csinálni? Ez a három ember hetven felett jár, de tíz-húsz évük simán van még. Mit fognak csinálni addig?! Miközben a testük lassan ellenáll, a pszichéjük is kicsit önmaga körül forog már, de a lelkük és a szellemük még nyitott.

Van a darabban némi nosztalgikus érzet, ami ellen hiába tiltakoznék alkatilag, meg kell maradnia, mert ezeknek a szereplőknek fontos, hogy ne lássák reménytelennek az életüket.Tudják, hogy valójában milyen, de kiszakadnak belőle, felüdülnek, mert egy sorstárssal beszélgetve mégsem látszik a helyzet annyira sötétnek. Persze, szükségük van arra, hogy kipuffogják magukat, hogy „bezzeg a mi időnkben”-ezzenek. Ezt a történetet teljesen komolyan kell venni, nem szabad idézőjelbe tenni.

Mi a dolgod rendezőként három ilyen kiváló és nagy tapasztalattal rendelkező művésszel, mint Benedek Miklós, Gálvölgyi János és Egri Márta?
A Hárman a padon kamaradarab, társalgási dráma. Szerepdarab, rosszul tűri a rendezői ravaszkodást. Van hatása önmagában a történetnek, de annak is, hogy pont őket hármójukat látjuk a színpadon. Belépnek, már annak elképesztő súlya van. Hatalmas tapasztalattal rendelkeznek, és persze többet tudnak a figurákról, mint én. Egy kamaradarabról van szó, Miklós és János végig a színen vannak, rövid replikákban beszélnek, ráadásul olyan embereket alakítanak, akik nagyon ráérnek, ezért a beszélgetés témái sem feltétlenül  cselekmény mentén jönnek elő, hanem ahogy eszükbe jutnak. Ezekbe a csapongó gondolatmenetekbe színészileg jó nehéz kapaszkodni, de ezeket a pontokat rögzíteni nem rendezői feladat. Nekem inkább csak figyelni és koncentrálni kell, hogy a színpadi jelenség alól vagy mögül a szerep karaktere is bújjon ki – ne csak a nagy színészeké.

Hogyan hatott rád az, hogy épp a premier előtt kellett leállni a tavalyi járványhelyzetben, és hogyan folytatódott a hosszú szünet után a próbafolyamat?
A leállás rémes volt, öt nappal voltunk a finis előtt. Az újrakezdés ehhez képest most nem volt traumatikus, de persze fáklyásmenet sem, hiszen sok idő telt el, és egyikünk sem a
semmit csinálta közben – össze kellett szedni, mi is volt anno. Sajnos én is koronás lettem, pont az újraindulás felénél… szóval újra a számítógépes távrendezésben találtam magam, mintha el se telt volna ez a sok idő. Megbékélni nem szabad az ebből fakadó művészi kompromiusszumokkal, de kitalálni ki kell rájuk valamit, mert… ez még így marad egy ideig,
nem vitás.

Az előadás különleges módon először online bemutatóra készül, utána következik a színházi premier. Mennyire folysz bele a felvétel technikai részébe?
Nem nagyon, mert nem értek hozzá, idegen terep, tartok is tőle picit. Ugyanakkor nagy bizalmam van Radnai Márkban, ő jobban látja azt, mi hogyan működik a képernyőn. A vágás
varázslata pedig a színházasok számára tiszta öröm, játszótér: jóval tágasabbak a lehetőségeink, aprólékosabban tudunk dolgozni, megismételhetünk jeleneteket, replikákat vehetünk fel más szögből, játszhatunk a közelikkel, gyakorlatilag tévéjátékot tudunk készíteni. A színházi előadások felvételénél sokszor bosszankodunk, hogy a megfelelő pillanatot nem sikerült elkapni. Most nem mulasztunk el semmit – és addig nem nyugszunk, amíg ezeknek a művészeknek ebből a korszakából nem készül egy évtizedek-századok múlva is nézhető, jó minőségű felvétel. Ez most a missziónk – a többi… a vírus kezében van.
Még mindig.

 

Hárman a padon
November 20. 15:00
Óbudai Kulturális Központ

 

Egri Márta: „Ambra szeretné másokkal is megismertetni az élet örömeit”

A Hárman a padon rég várt bemutatójára készül az Orlai Produkció. Aldo Nicolaj darabjából kibomlik az életszeretet, az egymásba kapaszkodás, az örök szövetségeskeresés szívmelengető, ezerszínű, derűs palettája. Ebből a megtalált biztonságból pedig új kalandvágy születik – így hőseink elhatározzák, hogy még egyszer, utoljára, belevágnak egy kalandba. A történet női szerepében Egri Mártát láthatja a közönség.

Ambra – igazán különleges hangzása, dallama van ennek a névnek. Van olyan, hogy csak a név láttán, a karaktert nem ismerve elindulnak az asszociációk?

A név mágia, minden névhez megjelenik egy kép az ember előtt, és sosem véletlen, hogy egy író hogyan nevezi el a szereplőit, de csak ennyiből még nem tudom, hogy milyen lesz a karakter.

Az első, a hangzásbeli benyomás után milyen ez az Ambra?

Ahogyan a két férfi, Luigi és Bocca, ő is magányos, de képes arra, hogy az életben megtalálja az örömöket, és azokat nem sajnálja magától. A derű mögött azonban más is lappang, ott van mélyen a keserűség amiatt, hogy nem volt teljes az élete, hiszen nem talált magának párt és nem lett gyereke.

Ezért lett belőle óvónő, a pályaválasztásával ezt kompenzálta?

Valószínűleg igen, így a mások gyerekeivel próbálta ezt az űrt betölteni. Hatalmas bátorságra vall, nagyon nagy erőt mutat, ahogy szembenézett a helyzetével, vagy ahogy később is ki merte magának mondani, hogy ez a vonat elment. És mivel egy egészséges gondolkodású nőről beszélünk, úgy döntött, hogy kiveszi az életből azt, ami szép és jó. Persze, más az élethelyzete, mint a két férfinak, neki abból a szempontból könnyebb vagy egyszerűbb, hogy egyedül él. Ambrának nem kell megfelelni senkinek, nincs úgy kiszolgáltatva, mint Luigi és Bocca, akik a gyerekeikkel élnek.

Az eltérő helyzet miatt vagy annak ellenére tudja kibillenteni őket az apátiából, a keserűségből?

Amikor Ambrát megismerjük, épp az eltűnt cicáját keresi. Vagy lehet, hogy nem is a cicáját keresi?
Esetleg inkább a két férfivel szeretne szóba elegyedni? Ambra is társaságra vágyik, de náluk jóval közvetlenebb ember, könnyebben kommunikál, szinte dől belőle a szó. Ebben viszont az is benne van, hogy szeretné megismertetni másokkal is az élet örömeit. Aztán kialakul közöttük egy szoros
kapcsolat.

És egy különleges kémia.

Valószínűleg nem véletlen, hogy ez a darab háromszemélyes, és a harmadik személy egy nő. Aki minden finom nőiességével és életszeretetével együtt, de mégiscsak ugyanolyan magányos, mint a másik kettő. Emiatt találják meg egymással a hangot, és alakulhat ki közöttük barátság vagy összetartozás-érzet.

A darab a 70-es években íródott, de mintha rímelne arra, amit manapság tapasztalunk. Mennyire tart tükröt a történet a 21. századnak?
A fiatalok viszonya az öregekhez és az öregek viszonya a fiatalokhoz örök probléma, de ez a darab talán egy kicsit keserűbb ennél. Nemcsak arról szól, hogy mi, akik már leéltük az életünket, hogyan éljük ezt az utolsó szakaszt, és próbáljuk meg megtalálni benne a magunk örömét, hanem arról is, hogy mintha nem lenne szükség az öregek tapasztalatára, élettudására, azok átadására, mert a fiatalok nagyon másként gondolkoznak.

Van egy pad, azon három ember ül, beszélgetnek az életről, és ezt a három embert három nagyon tapasztalt színész játssza. Nagyon profánul: mit kell ezen a klasszikus színészdarabon rendezni?
Régen ezt a fajta darabot úgy hívtuk: spílparti. Itt mi, hárman egymásból és egymással játszunk.
Azonos korosztály vagyunk, abszolút értjük egymást, Jánossal például egy évben végeztünk a Színművészeti Főiskolán, de azóta se játszottunk együtt, Miklóssal pedig jó néhány tévéjátékban
voltunk egymás partnerei. A rendező pedig mindig kell. Ő a külső szem, aki irányít bennünket, segít a gondolkodásban, és munkatársunk az előadás létrejöttében.

 

Hárman a padon
November 20. 15:00
Óbudai Kulturális Központ

„Sosem hagytuk abba”

Két legendás színész és egy legendás előadás – nem túlzás a jelző az Orlai Produkciós Iroda következő bemutatója, a Hernádi Judit és Gálffi László játszotta Love Letters (Szerelmes levelek) kapcsán. A történet nem nélkülözi a romantikát és a humort, érzelmesebb nézőink pedig egy-két könnycseppet is elmorzsolnak, ha megismerik Andy és Melissa négy évtizedet átívelő különös kapcsolatát. Olvassák el a két művésszel készült interjút.

Megvan még az 1991-es Pesti Színház-beli bemutató szövegpéldánya?

Hernádi Judit: Meg, persze. Abból dolgozunk most is.

Gálffi László: Hogyne, bár az enyém be van fóliázva, mert annyit lapoztam azóta, hogy a papír tönkrement. A Pesti Színházban az volt a jó, hogy még volt súgó, aki segített és helyre tudta rázni az embert, mert ez egy egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon bonyolult szöveg. Rutinból nem lehet mondani. Úgy van tele ez a darab is majdnem ugyanúgy ismétlődő eseményekkel és majdnem ugyanúgy ismétlődő mondatokkal, ahogy az ember élete tele van ezekkel. 72 oldal – valójában ennyi az élet. Ebben a darabban van egy szerelem, két házasság, néhány elválás…

Hernádi Judit: …neked négy-öt gyerek, nekem kettő…

Gálffi László: …neked kettő, de hogy ez tényleg csak ennyi…

Hernádi Judit: …de mit csináljunk, tényleg ennyi! Nekem viszont nincs lefóliázva, mert én nem vagyok ennyire pedáns. És tartok attól, hogy ha beraknánk a fénymásolóba, egészben és olvashatóan nem jönne ki a gépből.

Ugorjunk vissza 1991-re. Hogyan próbáltak?

Gálffi László: Én egy ideig nagyon idegesen.

Hernádi Judit: Igen?

Gálffi László: Igen, mert zavart, hogy nem nézünk egymásra, csak előre beszélünk. Mindketten a vígszínházi stílust tanultuk, hiányzott a kontaktus, és a 90-es években még nem voltak ilyen típusú színházi előadások.

Hernádi Judit: Lehet, hogy én nem nézek Lacira, de esküszöm, hogy minden rezdülését tudom, és ő is ugyanúgy érzi az enyéimet. És nagyon különös hatással van a nézőkre. Többször kaptam
visszajelzésként, hogy bár semmi nem történik a színpadon, csak mondjuk a szöveget, de ennek ellenére a közönség előtt megjelenik a történet, és úgy lepereg bennük, mint egy film. Ugyanúgy, ahogy én is mindig látom azt, amit mondok.

Gálffi László: Tulajdonképpen mindenki a saját moziját látja: miközben azt hallja, hogy a Watson’s Hotel tánctermében csókolóztak először, a nézőnek az ő első csókja jut az eszébe a Kaffka Margit Gimnázium alagsorából.

Tehát a közönség az előadásban valójában a saját életét élheti át?

Hernádi Judit: Pontosan.

Gálffi László: Hiszen mi köze lenne különben ehhez a két amerikaihoz? A hűség, a hűtlenség, a szerelem, az ahogy elmegyünk egymás mellett bárkivel megtörténhet. 92-ben valami olyasmit írtak az előadásról, hogy jutalomjáték a két színész számára. Ezt így is élték meg?

Hernádi Judit: Az, hogy csak ketten vagyunk a színpadon, még nem elég a jutalomjátékhoz. Az is kell hozzá, hogy egy teljes életű szerepről legyen szó, ezek pedig teljes életű szerepek.

Gálffi László: Az is fontos – és ezt Jutka tudja, aki Kern Andrissal játszik zsinórban –, hogy az embert „pofán találja a szerep”. Itt van ez a szegény sorból felemelkedett, politikussá vált Andy, aki egész életében tojásfejű marad, és időskorára jön meg neki az esze. ’91-ben egészen távolinak tűnt, hogy egy politikus félrelép és ezért meghurcolják, ma meg egészen finomnak tűnik amellett, amit látunk.

Hernádi Judit: Az, hogy finom lenne a darab, nézőpont kérdése, mert van benne szó alkoholizmusról, művészet és szabadság iránti vágyról és nagy élethazugságokról.

Gálffi László: Andy például úgy éli le az életét, hogy mindig valakinek vagy valaminek meg akar felelni, a feleségének, a családjának, a hazának – ezt a három szót használja –, miközben a lényeget, önmagát elfelejti.

Mennyit játszották az előadást?

Hernádi Judit: Fogalmam sincs, tulajdonképpen sosem hagytuk abba, csak kimaradt az elmúlt körülbelül tíz év.

Gálffi László: Tényleg? Most végigfutott bennem, hogy az első levél dátuma 1937. És amióta legutóbb játszottuk, a villanyszámlákon és hivatalos leveleken kívül mást nem is hoz a posta. A klasszikus kézzel írt levél megszűnt, email van és SMS. Ennek ellenére mégsem egy retrodarabról van szó.

Hernádi Judit: Nem, ráadásul van benne egy olyan rész, ami annyira gyors váltásokkal van tele, hogy akkoriban arról beszélgettünk, hogy egyetlen „nem”-mel nem lehet feladni egy levelet.
Visszaugranék a beszélgetés elejére, arra, hogy ez nem egy felolvasó-színházi előadás.

Gálffi László: Bizony, miközben a világon mindenhol, ahol játsszák, felolvassák. Abban a formában engem, bevallom, nem érdekelt volna, és nem is ment volna ennyit.

Hernádi Judit: Csináltak belőle egy tévéjátékot, abban is olvastak, és az sem működött, mert a néző személyes viszonya valahogy abból is hiányzott.

Gálffi László: Van, amikor a közönségnek idő kell, amíg ráhangolódik az előadásra, a világára, mert rég írtak többoldalas leveleket…

Hernádi Judit: …miközben ott az email, úgyhogy én azt gondolom, ebből a szempontból sem áll tőlünk olyan messze ez a történet.

 

Love letters (Szerelmes levelek)
November 9. szerda 10:30
Óbudai Kulturális Központ