Az Óbudai Kulturális Központ színpadán sok közönségkedvenc művész fordult már meg. Idézzük most meg őket a Kultúrközpont című kiadványunkból, melyben örömmel meséltek Óbudához való kötődésükről, az itt szerzett élményeikről. Jó tudni, hogy egy-egy jól sikerült előadás, fergeteges koncert nem csupán a közönség soraiban hagy nyomot, de a fellépő művészekben is jóleső emlékképeket hagy maga után.
Ki volt ott ezeken a koncerteken? Kinek vannak emlékei? Megköszönjük, ha kommentben felidézik Önök is a hozzánk fűződő emlékeiket.
Lovasi András
zenész (Kiscsillag)
Sokadszor is újra nagyszerű volt, ilyenkor mindig úgy érzem magam, mintha húszéves lennék, és még minden városban működne valami ilyesmi, mint itt, Óbudán. Sajnos utolsó mohikánok vagytok.
Remélem, sokáig!
Leskovics Gábor
zenész (Pál Utcai Fiúk, Kiscsillag)
Bár a fővárosban vagyunk, mégis úgy érzem itt magam, mintha egy bájos vidéki kisváros színháztermébe jöttünk volna játszani. Lenézek a nézőtérre, és az az érzésem, hogy itt mindenki ismeri a másikat. Barátságos, családias hangulat van, és ettől elmúlik a lámpaláz. Hazajöttem! Az meg már csak hab a tortán, hogy a ház dolgozói is így állnak hozzánk, barátsággal és szeretettel fogadtak, és így láttak minket vendégül. Köszönjük szépen, hogy itt lehettünk.
Gáspár Kata
színművésznő
Röviden: itt nőttem fel. 8 éves koromtól 13 éves koromig hetente többször jártam ide. A művészi tornát szenvedélyesen szerettem, a szalaggal végzett gyakorlat volt a kedvencem. Egész évben izgatottan készültünk az év végi színháztermi bemutatókra, amelyekre eljött az egész család.
Fantasztikus ruháink voltak, emlékszem, micsoda tragédiaként éltem meg, hogy a neonzöld dresszem egy hasonló színű kukacnak esett áldozatul, és ezért lyukas dresszben tudtam csak táncolni. A nagymamám minden bemutató előtt eljött, és parkettába fonta a hajamat. Aztán itt a házban kipróbáltam a balettet, az akrobatikus rock and rollt is, de a legboldogabb a tornaórákon voltam.
Rutkai Bori
énekesnő
A Vihar Utcai Általános Iskola tanulója voltam, de ide, a San Marco utcai házba jártam színjátszó szakkörbe, Tornyai Magdi nénihez. Nagyon szerettem, már-már romantikus rajongással jöttem. Az első igazi szerepem, amivel színpadra léptem, Malacka volt a Micimackóban. Gyereknap volt, emlékszem, eljött a család, és a nagymamám, aki színésznő volt, megdicsért, hogy milyen jó volt a mimikám. Innen indultunk Sóstóra is, az úttörőtáborba, ami akkor még ehhez a házhoz tartozott.
Kihelyezett iskolai ünnepségek is voltak itt, emlékszem, egy november 7-ei ünnepélyen hogyan ájult ki az egyik kórustársam a Hej, te bunkócska, te drága! című dalnak annál a részénél, hogy “Segíts most!” Ide jönni nekem mindig hazatalálás is, és egy fantasztikus időutazás a 80-as évekbe, ami amúgy is a kedvenc korszakom.
Pásztor Erzsi
Kossuth-díjas színművésznő
Számomra különösen kedves hely a kulturális központ, ugyanis éppen akkor is itt próbáltuk a Hajmeresztő című darabot – Mikó Pisti rendezte –, amikor megtudtam, hogy Kossuth-díjat kapok.
Mostanában úgy van, hogy megkérdezik az embert, elfogadja-e. Naná, igen, igen, igen! – kiabáltam szinte. – Elfogadom. De a kollégák előtt tartottam magam, egészen a díj átvétele előtti napig. Akkor mindenkinek hoztam a próbára egy kis üveg bort, letettem eléjük, és mondtam nekik, hogy mivel másnap a Parlamentbe kell mennem a Kossuth-díjamért, nem tudok próbára jönni, de ők koccintsanak csak az egészségemre. Szóval, itt ért ez a nagy öröm, ami még azzal is tetéződött, hogy a legközelebbi előadás végén bemondták a hangosbemondóba is, és a közönség felállva, egy emberként tapsolva ünnepelt. Az az este felejthetetlen.
