Kortyolom a kávém és élvezem az álom és az ébredés határmezsgyéjének csendes békéjét.
Nem tart sokáig, mert, ahogy belépek a közösségi oldalra, durván, kíméletlenül átrángat a valóságba a hír: hajnalban meghalt Somló Tamás!
Évek óta aggódtak érte a barátok, rajongók, zenekedvelők, s eddig mindig jól fohászkodtak.
Az utóbbi hetekben azonban megsűrűsödtek az aggasztó hírek, s a megjelenő fotók is arról árulkodtak, hogy fogytán van legendás ereje, mely eddig segítette abban, hogy a nagyközönség előtt elkendőzze a bajt.
Ahogy jobban volt, azonnal elszökött a kórházból és színpadra állt, mi pedig készségesen elhittük neki, hogy őszinte a mosolya, hogy nincs nagy baj, mert gyarló módon hinni akartuk.
Mert nem fért bele a róla kialakult képbe, hogy felőrölheti az erejét, élni akarását a gyilkos kór…
Nekünk ő nem egy gyenge, beteg ember volt, hanem a Somló, aki ugyan elveszett Varsóban, de a hétköznapokban nagyon is a helyén volt. Mert szabad lenni bohém, vagy olykor bohóc, hiszen nem csak több hangszeren játszott, képesítés dolgában is jól állt. Egyszerre volt sikeres artista és énekes, s tán ez előbbi tanította meg arra, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni, az élet attól szép, ha merjük szabadon élvezni a szépségeit. Fantasztikus zenész, zeneszerző, énekes volt. Szerető apa, társ és remek barát.
Milyen fájó ez a múlt idő…
S őt is mindenki szerette. Nem gáncsoskodott, nem gyűlölködött, volt benne valami gyermeki természetesség és tisztaság, amit szeretettel és bölcsességgel fűszerezett. Ahol megjelent, ott megpezsdült körülötte a levegő. Remek arányérzékkel vegyítette a vásott kamasz énjét, a profi zenészt, s mindez zsigerből jött, minden mesterkéltség nélkül.
Imádott tréfálkozni, meglepni a környezetét és tudott elkötelezetten kiállni a szerettei, és a védtelen, beteg gyerekek mellett. S tudott fricskát adni a sorsnak, szemébe nevetni a kaszásnak, ezért már-már elhittük, hogy sérthetetlen.
Óbudán otthon volt, lakott is a kerületben és többször fellépett nálunk. Tavaly az LGT tagjaival a Zenevonat előadásán, sajtótájékoztatóján, vagy a Csobánka téren a Dala-ikon vendégeként.
Könnyed, közvetlen stílusával mindig azonnal meghódította a közönséget. Májusban is vártuk, de akkor le kellett mondania a fellépést, mert újból kórházba került.
Azt hittük ősszel majd pótoljuk, de most már csak a lemezek, videók közvetítésével láthatjuk, hallhatjuk őt. Mégis azt reméljük, hogy egyszer csak kidugja a fejét a műsorközlő háta mögött, és kajánul megkérdezi, hogy: Itt kell fellépnem?
Igen, mondanánk megkönnyebbülten, mert, ahogy Presser Gábor fogalmazott:
„Ma éjjel elment Somló Tamás. Vacakabb lett a világ.”
Vincze Mara